Részletek egy készülő családregényből VIII.


1962.-ben Apu nagynénje s családja hazatelepültek Franciaországból. Átmenetileg Mi fogadtuk be Őket, majd 3 hónap múlva lakást utaltak ki számukra a Nádor utcában. Persze ehhez is kellett protekció az V. kerületi Tanácsnál. Érdekes emberek voltak… – Mi, gyerekek némi áhitattal tekintettünk rájuk, hiszen Józsi bácsi az albán Zogu király / akit valójában soha nem koronáztak meg, de mégis csak király volt / személyi szabó-varrója volt, míg Apu nagynénje szobalányként dolgozott a királyi család mellett. Volt egy fiúk, Anti, akinek egy az egyben Alain Delon kinézete volt, s ezért azt hiszem… úgy 9-10 évesen szerelmes lehettem. Szép emberek voltak, s volt tartásuk is. Persze, hamar rájöttek arra, hogy nem ildomos túlságosan sokat hangoztatni azt, kinek a szolgálatában álltak. Margit néni mindig angol szabású kosztümöt hordott, kimért volt, szinte lekezelő modorral. Viszont nagyon sokat tudott mesélni a királyi család életéről, s Mi szájtátva hallgattuk. Volt egy torta speciálitása, – Margaréta torta – ami 4 réteg piskóta, és könnyű vaniliás meg mogyorós krémből állt. A tetejére meg mandula szeletekből rakta ki a margarétát. Anti , mivel olyan szép férfiember volt, hamar megnősült, egy kerületi párttitkár lányát vette el. A lakodalmat a Margitszigeti kaszinóban tartották. Egy hónapra Párizsba utazott az ifjú pár, majd hazatérve be is adták a válókeresetet, állítólag nem sikertült jól a nászútjuk. Alig két évre rá Anti ismét megnősült, egy borzasztó szabadszájú, víg kedélyű cigány származású nőt vett el. Anyja, Margit néni ebbe belebetegedett. Állítólag ebbe halt bele… Anti második felesége szeretett hozzánk járni. Csak berobbant, zengett a lakás tőle, a bizsu karperecei csiregtek – csörögtek, teli szájjal nevetett. S bármennyire is közönséges volt, elfogadtuk, szerettük…, mert annyira őszinte és kedves volt. Pár év múlva a házasságuk megromlott, állitólag “jóba lett az Apósával” , aki meg pont úgy nézett ki mint Clint Eastwood.

Családunk mindig is nagy közösségi életet élt. Nálunk mindig jöttek-mentek a barátok, s a vendégek. Télen gyakorta kirándultunk velük a Széchenyi hegyre. A férfiak demizsonban forralt bort hoztak, az Asszonyok meg apró süteményeket. Nevelőnönknek / Boriska néni / a lánya ott lakott a hegyen, s mindig onnan indultunk a gyalogtúrára; egész fel a Normafáig, ami ugye úgy 3-4 km.
Még most is érzem a jeges hó illatát, a süvítő szél zenéjét, a talpunk alatt ropog a frissen esett hó érzetét…

Reklámok

Váci utca, Váci utca…Részletek egy készülő családregényből VII.


A szülői ház, az otthon, a miliő… – nagyon is meghatározója felnőtt életünknek.
A ház ahol laktunk, mindig is műemlék védelem alatt állt. Walthier háznak is hívják. Két részre tagozódik: van az utcai front, amely 3 emeletes, és szintenként 2 lakásos. Az udvari front 2 emeletes , és körfolyosós. Az udvaron két oldalt virágos kert kialakítva, s több kis maszek üzlet üzemelt a földszinten.
Ismertebb, neves lakói : az 1860 -as évekre tehető, amikor Semmelweis Ignác és családja az utcai front második emeletén lakott, mindkét lakás az övéké volt.
Aztán ott volt a három testvér : Floch- Reyhersberg lovagok néven emlegették Őket.
Később gróf Zichy János is itt élt hosszú évekig.

A ház utcai frontján bal oldalt 1804-ben egy hatalmas könyvesbolt és kiadó épült, tulajdonosa : Hartleben Konrád Adolf. 1929.-től Cserépfalvi Imre birtokolta, s nevéhez fűződik a Szép Szó – irodalmi folyóirat kiadása. Állandó publikálói : Kassák Lajos, József Attila, Radnóti MIklós. A könyvesházat, 1948.-ban államosították, s az üzletnek GONDOLAT lett a neve.
Sokat tartózkodtam a könyvesboltban, mert ott nyugodtan le lehetett ülni, bármelyik könyvet elvenni és olvasni. Folyóiratok is voltak az asztaloknál. Halványsárgára voltak festve a falak, a faragott könyvespolcok pedig mahagóni színben pompáztak.

Bármennyire is a kommunizmusban éltünk, ennek a háznak mindig is jelentősége, patinája volt, valamiféle rangot adott az életünknek.
Az udvari fronton gyakran cserélődtek a lakók, Apu azt mondta : ott laknak a “subernyákok”.
Volt egy házmesternőnk, akiről tudom, hogy valamilyen szinten tartanunk kellett tőle…, – ezért az Ikka csomagokból mindig adtunk neki kakaót, kávét, vagy csokoládét.
Az udvaron nyáron sokat tartózkodtunk, a ház gyerekei ott barátkoztak, s a Mi feladatunk volt a kert locsolása.

S Ularik bácsi , az Úri Cipész. Emlékeim szerint egy szótlan, hajlott hátú, idős ember, akin mindig hosszú kötény volt. Kézzel varrott bőrcipőket készített, meseszépeket. Szerettem az üzletében, de még jobban a műhelyében tartózkodni. Csak beültem hozzá és hallgattunk. Természetesen a ház minden lakója nála javíttatta cipőjét.

Nekem soha nem volt új cipőm,mert mindig a nővéreim kinőtt , félrecsámpáltjait kaptam meg. Ha volt egy zárt őszi cipőjük, azt én nyári szandálként hordhattam, mert elől az orrát, hátul meg a sarkát vágta ki Apu zsilettpengével. Én meg szaladtam Ularik bácsihoz, hogy csinálja már meg a lábamhoz, mert hol a lábujjaimon, hol a sarkamon lett véres-vizes vízhólyag. A balettcipőimet mindig ingyen foltozta. 6 éves voltam, amikor kaptam tőle egy vadonatúj nyári szandált. Kicsit magasított sarokkal, elől 3 világoskék pánton fehér virágok, és bokapántja is volt. Biztos, hogy emiatt lettem “cipőbolond”…

Egy napon nem nyitott ki, másnap sem… – de a műhelyében égett a villany, ezért feltörték a zárat, az egész ház ott toporgott, mi lehet vele… Állítólag munkája közben szívrohamot kaphatott. Valami elveszett akkor, kihalt a házból.

A Váci utcában akkor még jártak autók, s a 15 busz is ott közlekedett. Szemben velünk mindig is virágos bolt üzemelt, aztán az Anna presszó, a Muskátli söröző-kávézó, Édesség bolt.
A mi oldalunkon a Könyvesbolton kívűl Cipőbolt, Divatlapok üzlete, egy pici kis Trafik, aztán a Régiposta utca felé haladva a Clara Rotschild női divatszalon, majd a sarkon a nagy Népművészeti bolt, melynek árkádjai alatt fehér köpenyben, egy idős házaspár perecet árult. A belvárosban nincs olyan átjáróház, melyet ne ismertünk volna, mert írtó jókat lehetett ott bujócskázni.

1980-tól az Erzsébet híd és a Vörösmarty térig tartó szakaszt átalakították sétáló utcának, ami az akkori társasági élet központjává tette.

Fizikai pofonok – még mindig a gyermekkori emlékeimnél


Életemben csak négyet kaptam Aputól 🙂
Anyu , meg a többiek soha nem mertek hozzámnyúlni… / gondolom a “vadságom” miatt./
Valójában úgy 9 éves koromtól , függetlenítettem magamat a családtól. Teljesen különutakon jártam, semmi más nem érdekelt csak a tánc, a tánc, a tánc. Mindent ami a családban történt, azt kívülről kezdtem el szemlélni. Nem bíráltam, csak kérdéseim voltak, amire a választ nekem kellett megtalálni.

A Vegyiműveket Tervező Vállalat Szakszervezetének volt 3 faháza a Csillaghegyi strandon belül, fent a dombos részénél. Minden évben , nyaranta 10 napot ott töltöttünk. Apu ott tanított meg minket úszni, de nem csak minket, sok-sok gyereket is. Volt egy kerthelyisége, ahova esténként gyakran lementünk. Igazi sramli zenét játszottak. Éjszaka engedték le és töltötték fel tiszta vízzel a medencéket. Eltudod képzelni azt a “luxust”, hogy fagyizol, közben tiszta vízben fürödhetsz teljesen egyedül a medencékben? – még jó , hogy királynőnek éreztem magamat…

Persze Anyunak ez nem volt nyaralás, hiszen ugyanúgy etetnie kellett a családot, főznie, s igencsak szűkös keretek között…- hiszen Apu mérnöki fizetéséből öten éltünk. Mari természetesen akkor is ott volt velünk, s legalább a mosást magára vállalta. Egyébként naphosszat csak a körmeit maníkűrözte, vagy pedikűrözte. De, legalább ezt is megtanultuk.

A “dinnyés” pofonom

Világ életemben kívánós voltam az ízekre. Nekünk nem tellett görög dinnyére. Időnként késő délutánonként – amikor már a strand külső látogatóknak zárva volt, én végigjártam a kihelyezett szemeteseket, és ha találtam még ehető görögdinnyét, azt nem hagytam elveszni.Volt egy búvóhelyem is. A strandon található egy törpe kőszobor , ami időnként szökőkútként is csobogott. Körben virágokkal volt beültetve, ellensúlyozva a szobor mozdulatlan ormótlanságát. Az alak háta mögött volt egy mélyedés, boltív, ahova én kényelmesen bekucorodhattam. Na, én itt dinnyéztem. Apu egyszer rámtalált , s mikor meglátta a maradék dinnyehéjakat körülöttem, üvöltött velem : ” mi a picsát csinálsz Te itt, normális vagy, fertőzést akarsz kapni? “.- s kaptam egy kurva nagy pofont, kíméletlenet. De nem sírtam. Másnap az ebédhez hozott egy hatalmas görögdinnyét.

A ” vizes ” pofonom

Apu nővérét Panni néninek hívták. Ha jól emlékszem… – , igen, könyvelő volt. A férje ügyvéd.Innen volt egy lány és egy fiú unokatestvérünk. Olyan se ilyen – se olyan kapcsolat volt a két familia között. Ennek oka Apu múltjában keresendő. Ennek a családnak volt egy balatoni nyaralója, s évente egyszer oda is lemehettünk pár napra.
Meg volt mondva, határozva, hogy csak a piros bolyáig úszhatunk, azon túl tilos menni. Egyszer nem tartottam be: ki akartam próbálni az erőmet. Mikor éreztem, hogy fáradni kezdek, visszafordultam. De a távolból is láttam Apu fürkésző, fenyegető alakját a vízparton. Nyílván szemmel követett. Tempózva arra gondoltam : valahogy el kellene bújnom a víz alatt, és úgy kisliccolni, hogy ne vegyen észre. Ez persze kivitelezhetetlen volt, s a stégről lelépve megkaptam a második pofonomat. A kiabálás elmaradt, de megkérdezte: “tudod, miért kaptad”? ” tudom”, Kicsit könnyeztem.

A fájdalmas pofonom

Egy téli napon beteg lettem, alig tudtam felállni, a torkom égett, mintha tüzes kemence lett volna. Apu hazajött a munkából, elvitt a gyermekorvosi rendelőbe ami a Mérleg utcában volt. Járványos időszak miatt rengetegen voltak. Egy idő után azt mondta, hogy ha sorra kerülök, mondjam el a doktorbácsinak, hogy köhögök, fáj a torkom, lázam van. Addig Ő átmegy az október6. utcában lévő talponállóba, megiszik egy fröccsöt és jön vissza. Lelkemre kötötte, hogy el ne mozduljak a váróból, várjam meg, ha előbb végeznék.
Egy kisgyereknek még nincs elég jó időérzéke. Nekem óráknak tűnt a várakozás, s arra gondoltam, hogy nem tudjuk majd kiváltani a gyógyszereket. Egy idő után elindultam, először a talponállóba mentem, kerestem Aput. Mivel nem találtam, visszamentem az orvosiba…- ott sem volt. Egész úton sírtam, amíg a Martinelli téri gyógyszertárhoz értem. /emlékszem, hogy tiszta elkenődött, fagyott takony volt az arcom/
Nyújtottam a vényeket, de pénz hogyan is lett volna nálam… A patikus néni jól ismert, mert Anyu fejfájásaira a Salvadorért mindig engemet szalajtottak. Felírta egy papírra az összeget, és azt mondta, majd holnap hozzuk le.
Hazaértem, de Apu még nem volt otthon. Anyunak elmeséltem, hogy otthagyott, elhagyott…. de nem kaptam vígasztalást.
Apu mikor hazaért se szó – se beszéd.., durr egy pofon, égett az arcom.
Megint feltette a kérdést: ” tudod, miért kaptad ?” – “tudom, mert neked fontosabb volt a fröccs mint én vagyok”. Ő visszanézett rám, – először a megütközést szemtelenségem miatt, majd dühöt, aztán fájdalmat láttam a szemében.
S ez mai napig kísért, mert akkor még nem érthettem azt : a pofont azért kaptam, mert nem azt csináltam amit mondott, s Ő igenis aggódott értem, azt hihette, hogy elvesztem,,, stb.

Az igazságtalan pofonom

A táncos próbáim délután 6.-tól , este 9 óráig tartottak, hetente háromszor. Előfordult, hogy csak éjjel 10 órára értem haza, mert nem jött busz, vagy lekéstem. Hosszú hónapokig elfogadott dolog volt , hisz ez volt az én életem. Nekem nem voltak mellékútjaim, csavargásaim; később sem jártam tiniként házibulikba… – mindez kimaradt az életemből, mert célom volt, s azt halálosan komolyan vettem.
Mindenesetre Anyu – hogy középső nővérem stiklijeiről Apu figyelmét elterelje – szóval, ellenem uszította. Csak az történt, hogy egy próbáról hazatérve, az egész család az előszobában várt , mint akit tetemre hívnak.
“Hol voltál, hol csavarogsz Te késő éjszakáig?” – s jött az atyai pofon. Nagyon fáradt voltam, szinte nem is érdekelt a történet, – csak annyit mondtam : kérdezd meg a Mestert, majd Ő elmondja neked , hol voltam. S mentem a konyhába, hogy vacsorát csináljak magamnak. Két tojásból rántottát.

Soha többet nem kaptam fizikai pofont Aputól.

Részletek egy készülő családregényből V. utazás gyermekkoromba


Említettem, hogy nevelésünkben egyszerre volt jelen a református és katolikus szellemiség.
Legtöbbször én kísértem el Aput a Martinelli téri templomba, utána meg a Corsóba. De soha nem misére mentünk, csak úgy… betértünk.
Amíg Apu imádkozott, én nyugodtan járkálhattam a beugró imahelyeken lévő szobrok között, s nem értettem: miért olyan szomorú mindegyiknek az arca.
De mert olyan magasztosan csendes és monumentális volt ez a templom, szerettem ott lenni. Néha beültem a padsorok közé, s megpróbáltam én is imádkozni. Gyerekmódra : “szeretnék kapni Karácsonyra egy igazi hajasbabát”.

Abban az időben a templomok mindig nyitva voltak. Manapság nyitvatartási idejük van, meg van szabva: mikor térhetsz be Isten házába.

Mari nagynénénk pedig a Kálvin téri református templomba vitt minket. Ott én mindig nyugtalan voltam, mintha a készülő tragédiát előre megéreztem volna…
Egyvalamit azért szerettem: a délutáni, vasárnapi szeretet szolgálatot, ami havonta egyszer volt. Akkor, nekünk gyerekeknek kellett felszolgálni a süteményeket és üdítőket / limonádé meg bambi/ az idős és magányos embereknek.
Olyan jó volt jónak lenni, segíteni…

Volt egy ifjúsági körünk is, ahol hasonló korú fiúk – lányok beszélgethettek.
Egyszer elvittek minket egy szeretetotthonba, úgy tudtuk kirándulni megyünk vidékre. Igen, kirándultunk a pokol tornácára. Mert egy olyan intézménybe vittek minket, ahol sérülten, vagy torzan született gyerekeket ápoltak. Rémisztő volt a kalodába zárt, vagy lekötözött, kifacsarodott végtagú, vízfejű embereket látni. S mindenhol pisa, meg kakaszag volt, gőzölgő kosszal. A mai napig nem tudom ezt megérteni: milyen nevelői célzattal vittek oda minket 10 évesen?

Vasárnap reggelente szépen felöltözve, megfésülködve, Mari katonás lépéseihez igazodva sétáltunk a Váci utcából a Felszabadulás térre, majd a Kecskeméti utcán végig a Kálvin térre. Nehezen viseltem az egyórás ájtatatot. Mari nagynéném soha nem bocsájtotta azt meg nekem, hogy jobban érdekelt az, mi van a karóra belsejében / tönkre is tettem a vizsgálatommal/ mint a szentének. Később a komfirmáció miatt hetente többször is be kellett járnunk, tanulni az igéket, énekeket. Nem mindig tudtam ott lenni, mert nekem fontosabb volt a táncpróbán pontosan megjelenni, s Apu ebben soha nem gátolt meg. Végülis lekomfirmáltam én is, de dadogva, meg súgásra.

Abban az időben, K.F. volt a Kálvin téri egyház vezető lelkésze. Középső nővérem gyakran meglátogatta konfirmáció órán kívül is. Akkor még nem tudtuk, mi is történik valójában.

Erre az időszakra esik az is , hogy Anyu többször is kiment Amerikába félévekre dolgozni. S ezáltal egyre több amerikai barátunk lett; sokan nálunk laktak 2-3 hetes Budapesti tartózkodásuk alatt. A társbérleti viszony is kulturáltan rendeződött, csak a bejárati előtér volt közös. A házat az V.ker. Tanács felújította, renoválta. Volt már ikertelefonunk, televíziónk, nézhettük a Belfegort is. Apu megengedte.

Anyu rettentő büszke volt amerikai barátai előtt arra, hogy a Kálvin tér vezető lelkésze K.F. a család lelki támogatója. Apu viszont átnézett rajta, mégcsak köszönni sem volt hajlandó neki, mintahogy én is utáltam sápadt, nem evilági arcát és vizenyős kék szemét, meg az állandóan nyirkos kezét, amivel a fejünket simogatta. Ez az “ember” Anyuval hozatott egyszer egy riporter hangfelvevő kis magnót, ami a mellényzsebben is elfért. Ilyet akkoriban nem lehetett még kapni Magyarországon. Egészen apró hangkazetták tartoztak hozzá. A rohadék velünk, gyerekekkel csináltatta meg kemény alapú karton papírból, a kazetták dobozait. Anyunak azt mesélte be, hogy a prédikációit erre veszi majd fel, és ez a munkáját nagyban segíti. Majd azzal rukkolt elő, hogy svájci kapcsolatai révén könyvet jelentet meg , s ezért valamelyik amerikai ismerősünk vigye ki ezen kazettákat, őrizze meg addig, míg a későbbiekben megadott svájci címre majd továbbküldi. Így is lett.
Igen ám… – csakhogy az amerikai barátnő nagyon kiváncsi természetű volt. Zsidó lévén, nyílván nem érdekelte a református igehírdetés. Felbontotta a csomagot, belehallgatott a kazetták tartalmába…. – s dőlt a mocsok! Asszonyok, gyerekek, magánvallomásai voltak. Több fiatal lány fényképe is előkerült, köztük volt középső nővéremé is. Anyu hamarosan kiutazott, s ott szembesülhetett azzal, hogy kit is fogadott a családba. Az még csak haggyán, hogy kommunista , besúgó ügynök volt, de pedofil is. Mint utóbb kiderült, abból a konfirmáló csoportból, akikkel együtt tanultuk Isten igéjét, négy lány megrontója lett, s az alkoholra is rászoktatta őket. Mind a négyüknek fiatalon, tragikus vége lett. A történtek miatt Anyu feljelentést tett a Belügyben, de semmi nem történt. Még sok évre rá is vezető lelkészként dolgozhatott a Kálvin téren. S a környezetében tudta róla mindenki – a segédlelkész, a templom takarítónője, a Ráday utcában tanuló teológusok – hogy kicsoda is valójában ez az ember.
Anyu viszont büntetést kapott, mert ezekután 3 évig nem mehetett ki Amerikába.

Érdekes egyébként anyai részről az Amerikához való kötődésünk. Dédnagyapámtól kezdve, minden generációban megtalálható a tengerentúlra utazás, vagy a végleg letelepedés ténye. Két nővérem is hónapokra kiutazhatott. Én nem mehettem, mert azt mondta Anyu: “biztos kintmaradnék”.

RÉSZLETEK EGY KÉSZÜLŐ CSALÁDREGÉNYBŐL IV. UTAZÁS GYERMEKKOROMBA


Mindhármunknak volt családon belüli beceneve.
Dzseni volt a “vizesnyolcas”- mert legidősebbként jogot formált arra, hogy elsőként Ő fürödjön meg.Utána meg már egyre kevesebb meleg víz jutott mindenkinek. Többnyire nekem csak alig-alig langyos víz maradt. Talán ezért van az, hogy a mai napig, nyáron is forró vizet használok a tisztálkodáshoz.Két naponta fürödhettünk, mert ugye ez társbérlet volt. A közbeesőn meg maradt a lavrós cicamosdás. A vizet a kád feletti tartályban fával fűtöttük fel. De ez olyan természetes volt akkoriban.

Lidi beceneve a “Mimóza”…- mert olyan széplelkű, szófogadó, sokat imádkozó – éneklő volt, ezért Ő lett a család kedvence.

Nekem már gúnynevet adtak: ” rókakoma” – pedig én csak lázadoztam a legkisebb elnyomatása ellen; mindig valamit kitaláltam, hogy rám is figyeljenek már, én is itt vagyok – sokat kellett sarokba állnom…

Jól neveltségünket a társasági életben, Apunak és nevelőnőnknek Boriska néninek köszönhettük.
Persze, én bemutatkozáskor is produkáltam magamat. Nem volt nekem elég, hogy szép hosszú nevemet elmondtam… – azért is hozzátettem: ” második Lakatos Gabriella akarok lenni”- s ezt honnan vettem… – a mai napig nem tudom. 3. születésnapomra Aputól kaptam egy könyvet ami aztán a bibliám lett.

covers_401587

A könyvből ellesett mozdulatokat önállóan gyakoroltam, ezzel Anyám és testvéreim idegeire mentem. Apu másképp látta a dolgokat. Nem tudom, hogyan íntézte el, de korengedménnyel, négy éves korom előtt, már a Semmelweis utcai balett iskola növendéke voltam. Ilonka néni volt a mesterem, aki mindig különleges figyelemmel kezelt és tanított. Másfél év múlva a vizsgaelőadáson már szólót táncolhattam. Igaz, hogy teljesen elkülőnítettek az öltözőben, mert pont arra a napra bárányhimlős lettem. Soha nem felejtem el azt, hogy Ilonka néni milyen gyöngédséggel tüntette el az arcomról, színezett krémmel a vörös pettyeket.

A balett patkányok élete nem könnyű, ahhoz nagyon erős fegyelmezettség kell. Százszor, ezerszer ismételjük ugyanazt a mozdulatot, lépést, hogy az tökéletes legyen. S ha eltökéltebb és tehetségesebb vagy a többinél, az nehéz kitaszítottságra kényszerít. Így lettem pici gyermekként magányos.

Tehát, éveken keresztül én szívvel – lélekkel készültem a Balettintézeti felvételemre. Számomra más út nem létezett.

Igen ám, csakhogy a felvételim napján 40 fokos lázban, szinte eszméletlenül feküdtem reggelre. Van egy kép előttem, hogy Apu áll az ágyamnál , és sokáig, hosszan elgondolkozva néz,- s szüleim elmondása szerint a gyerekorvosunk napokig nem tudta levinni a magas lázamat. Kórházba vittek, s ott derült ki, másodszor is skarlátos lettem. Habár ehhez semmiféle tünet nem járt , csak a magas láz…. – végül a nyálmintámból tudták csak kimutatni a skarlát fertőzöttségemet. A hetekig elhúzódó magas láz miatt a szívem károsodott. Nem elég, hogy eleve évvesztes voltam az iskolában, még ez is… Lábadozásom otthon több hónapot vett igénybe, majd újból iskolába mehettem; de egy évre a szívem miatt felmentettek a tornaórák alól.

Apu felforgatta miattam a világot, minden segítségre esélyes kapcsolatot megkeresett… – mégsem sikerült túlkorosan bejuttatnia a Balettintézetbe.

Bezárkóztam, néma lettem, már nem cserfeskedtem… – gyermekként elvesztettem egy olyan világot, amit már utol nem érhettem. Apu látva kínlódásomat, egy napon kézen fogott, és nem mondva semmit, elvitt a Bartók Béla néptáncegyüttes utánpótlás csoportjának felvételijére.
Apu ezzel évekre megmentette a lelkemet. Igaz, nem volt olyan teljes és kielégítő számomra mint a balett… – de mégiscsak tánc volt. Persze, ott is rögtön a tökéletes felkészültségre törekedtem. Hamar meg lett az eredménye, s ez megint a kitaszítottsággal járt. Mert az emberek irígyek a sikerre. S bármennyire is furcsa, én sokkal jobban szerettem a próbákat, mint az előadásokat.

Nekem a tánc, a zene, a ritmus – mai napig legkifejezőbb része a lelkemnek.

Részletek egy készülő családregényből III. Utazás gyermekkoromba


Valójában a mai napig nincs meghatározva pontosan a tudósok részéről az, – mitől is függ, hogy mi a legrégebbi gyermekkori emlékünk. Mert változó ezen képességünk. Beszélnek gyermekkori amnéziáról, hivatkoznak kognitív fejlődésünkre…. stb.
Szerintem érzelmi adottságainktól függ, vajon milyen trauma érhetett : félelem, szeretet, ijedtség, kíváncsiság…

Legrégebbi emlékeim 2 – 3 éves koromra tehetőek:

  • ülünk egy hatalmas nagy ágyon a pincében. Dohos szag van, és csak gyertyák világítanak. Csak asszonyok és gyerekek vannak lent. Borzasztó nyugtalan vagyok, Anyu ráncigálja a karomat, mert én vissza akarok menni a lakásba Apuhoz. Kis idő múlva APU megjön, kezében 4 db. literes aluminium tejes kanna. Tejet hozott…- mindenkinek. Érzelmi emlékem ehhez: megnyugodtam, hogy megérkezett.
    Mint később megtudtam… – azon a napon órákig állt sorba a gyerekeknek tejért. Akkor már nagy lövöldözések voltak Budapesten. A cipőfűzője kibomlott, lehajolt megkötni. Ha nem hajol le, akkor egy golyó telibe találja a fejét.
  • ugyanabból az időből: Egyedül vagyok a kisszobában, a kiságyban. Apu egy rózsaszín takaróval betakart; féloldasan fekszem, megittam a félliteres tejeskávémat,/ mindig szóvátették, hogy tudok ennyit “benyelni” / az üres üveg mellettem. Vígasztalom magamat, szopom a bal hüvelykujjamat, s tincsolom a hajamat.
    A kisszobánk bejárata: kétajtós, nyolc ablakos, csak 3/4 részig van rajta függöny. Valaki néz, ezt megérzem, felállok s egy férfiarcot látok az ajtónál. Nagy kerek feje van, rajta szőrös, furcsa sapka, csillag van rajta, és szürkészöld. / mint jóval később megtudtam, ez az usánka/
    Érzelmi emlékem: farkasszemet nézünk,- hosszan- nem félek.

Szüleim utóbb, nem nagyon akarták elhinni azt, hogy erre én emlékszem. De tény, hogy az orosz katonák bejötteka házba, és a lakásokat átvizsgálták.

Egy másik napon, szintén a kisszobában: fekszem a kiságyban, de egy másikban. Ez az ablaknál van. Félig be van hajtva a spaletta, a másik oldalán szűrt napfény ad világosságot. Hatalmas robajt hallok, következő pillanatban üvegcserepek hullanak rám. Valami nedvesség van az orromnál. Érzelmi emlékem nincs hozzá…. – nyílván, hogy nagyon sírhattam, vérezhettem is. Az orrom bal oldalán, s az államon is ,a mai napig látható a vágások hege.

  • 13 hónappal idősebbb lánytestvéremnek, s nekem is hosszú hajam volt. Az övé nagyon dús, az enyém vékonyszálú, de göndör. Apu szerette fésülni a hajunkat fürdés után. Mindig azt mondta : “száz kefe, száz fésű”… – mert így lesz majd szép hajunk. Testvéremét mindig tovább fésülte… – valószínű, hogy ez bánthatott engemet. Egy napon fogtam Anyu szabóollóját , s amennyire csak tudtam levágtam magamnak a hajamat. A fürtöket a kiságy alá rejtettem, s mint aki jól végezte dolgát, kimentem a konyhába megmutatni magamat. Arra is emlékszem, hogy sokáig faggattak, vallattak, hogy hova dugtam el a levágott hajamat, de nem mondtam meg. Ezért Apu sarokba állított, arccal befele. Sok idő elteltével – talán megkönyörült rajtam – megengedte, hogy leüljek. Így aludtam el.
    A hajamat csak másnap találták meg takarításkor.

Habár Anyu után reformátusnak voltunk megkeresztelve, Apu viszont katolikus volt… – így keveredett ez az egész. Esténként Apuval imádkoztunk, kettőt kellett vele elmondanunk.
Később Mari nagynénénk, átvette ezt a szerepet. Ő nem csak imádkoztatott minket, hanem református egyházi énekeket is tanultunk általa. Esténként két oldalt feküdtünk mellette és sokáig imádkoznunk, dalolnunk kellett. Én untam, szabotáltam, ezért állandó kígyószemmel nézett rám. Ott is hagytam őket.

Volt a nagyszobában egy üveges vitrinyünk, apró – cseprő csecsebecsékkel. Aközött egy aszalt szilvából készült , szalmakalapos férfialak / ma már madárijesztőnek mondanám/ – amihez nekünk gyerekeknek tilos volt hozzányúlni.
Haragudtam rá, szerettem volna vele játszani és ruhát varrni neki.
Valamiért kicsit ijesztőnek tűnt nekem.

Társbérletben laktunk a Molnárékkal. Jó szomszédi viszonyban. Szerb vér is folyt az ereikben.Jugoszláviából települtek át.
Sőt! – számomra Péter bácsi a szeretet biztonsága volt. Illetve, amit nem kaptam meg saját családomon belül, azt Ő megadta nekem. “Tükröm”- nek hívott.
A társbérleti lakások között egy hatalmas terem, egész oldalát ablaküveg fedte, s ez az udvarra nézett. Ez volt az Ő birodalma, mert Úri Szabóként dolgozott. Középen egy hatalmas szabó – varró asztal, s mindenhol dobozkák varrócérnákkal. Órákig eltudtam nézni , ahogy vizes ruhával, vasalójával igazítja a ruhák varrásait. Csak úgy sistergett, meg gőzös ruha szagot éreztem. Sokat voltam vele, s legtöbbet az asztal alatt fészkeltem. Ő úgy tett, mintha nem tudná, hogy ott vagyok. De amíg öltögetett, vagy hajtotta a Singert, közben mesélt , énekelt nekem. A nagyasztal szélén mindig volt egy kis tálka , s abban valami mennyei – puha jugoszláviai csokoládés nápolyi. Meg citromos. Azóta is keresem ezt az ízt. Én meg folyamatosan lopkodtam, nem tudtam vele betelni. Ettől aztán bűntudatom lett, Ő meg jól szórakozhatott – gondolom…
Mivel 4 éves korom előtt már a balett patkányok életét éltem,…. – neki mindig bemutathattam tánctudásomat.

Részletek egy készülő családregényből II.


Genovéva

A CSók István Galéria nagyasszonya.
Apu csak Csekonics bárónőnek hívta.
A három lánygyermek közül a legidősebb és legokosabb. Több diplomával, 3 idegen nyelvismerettel, extravagáns stílusával… a 60-70 évek budapesti értelmiségi körének meghatározó személyisége.
Élete nagy szerelme Jony, egy londoni playboy, aki két éves kapcsolat után, mikor megtudta, hogy terhes….- hátatfordított neki. De az áldott állapota nagyon rosszul végződött: méhen kívüli terhes volt, s ez majdnem az életébe került.
A történteket az idő begyógyította, s P. A. felesége lett. 2-3 havonta családi összejövetel volt náluk, ilyenkor Dzseni sütött- főzött, kitett magáért. Életünkben akkor ettünk először teknőcbéka levest, meg articsókát. Nagynénje , Zsuzsi egyszer szarkasztikusan meg is jegyezte : “fogsz még Te krumplilevest enni”- s úgy is lett.
Jól éltek, anyagilag. Házasságukra rányomta a bélyegét a gyermektelenség.
Férje – egy vidéki üzlete során megcsalta, s ebből a kapcsolatból gyermek született. Elváltak, s onnantól kezdve Dzseni depreszióssá vált.Valójában akkor szakadt meg a szíve, mikor volt férje – talán a lelkiismerete miatt- egy vidéki szállodában öngyilkos lett.
Dzseni 2 évre rá, leugrott Pozsonyi úti lakásának 3. emeleti körfolyosójáról.
Huga – Lara – azon az éjszakán, 36 évesen megőszült. A halottasházban még utoljára megakarta nézni, ezért kikérette. Hosszú haját vizesen felfésülték…
Lara sokáig állt felette.
Kiterítve…- adj neki végre nyugalmat Istenem. S mondja ma is.

Részletek egy készülő családregényből


Juli

1924.-ben Kelet – Magyarország legeldugottabb részén született, egy 7 holdas földművelő családban  – vasúttól, s minden közlekedéstől elzárva . A falu központjában állt a házuk. Hatan voltak testvérek, egy pulya csecsemőkorában meghalt.

A falut  már az 1300-as években jegyezték . A XVIII. század-tól a Perényiek mellett a XIX. század közepéig főleg a gr. Károlyi, hg. Eszterházy, Lónyay család-ok, majd a múlt szd. elején a Perényi, Károlyi és Mandel családoknak voltak itt nagyobb birtokai.

Néprajzi kultúrája táncban, zenében, mesemondásban, nyelvi kifejezésekben  gazdag. Errefelé hagyomány az, hogy minden embernek, családnak becenevet, gúnynevet adnak. Nem rosszalásból, ez egy kedvesség részükről. Őket Sügér, sokszor Süger családnak hívták  Bodó helyett.

Juli nagyapja a falu első táncosa volt. Ez bizony rangot jelentett. Állítólag bálok alkalmával az egész falut végigtáncolta,a cigányok csak neki húzták ,s  úgy mentek utána az emberek. Azért is tisztelték, mert kétszer megjárta Ámerikát / ahogy ők mondták/.

Juli nem szeretett kapálni, csak ímmel-ámmal végezte.  Sokszor fájt a feje, ezért  többnyire a felső szobában  pihenhetett. Van egy régi fénykép a testvérekről – ülnek a lócán, lóbázzák a lábukat, mindenki mezitláb, csak rajta van fehér bokazokni és szandál. A haja nem kócos, csattal félrefogva. Nem volt valami jó tanuló, de  varrni , hímezni szépen tudott és szerette is. 1941. januárban  varrónőként  munkát kapott Pesten. A belvárosban lakott és dolgozott, s a Corsóban ismerte meg későbbi férjét, aki az Aranykéz utcában lakott. Házasságuk után átköltöztek a Váci utcába. Három lányuk született. Férje gyakran hajtogatta : ha egyszer fiú unokája lesz, aranysarkantyút veret a lábára. De ezt sajnos nem élte meg. Kapcsolatuknak nem a szerelem, szeretet lett a mozgatórugója. A gyerekek, –  akiknek nevelését főleg az Apa látta el. Még dadust is , nevelőnőt is biztosított nekik. Boriska nénin mindig fekete ruhát viselt,  fehér  keményített csipke gallérral. Egész megjelenése egy eltűnt korszak képviselete volt. A haja ondolálva, őszbe csavarodó, a természete katonás, szigorú.  Az ebédlőasztalnál mint egy őrmester , úgy állt őrséget a gyerekek válla fölött…. – ügyelve az étkezési etikett szabályaira. Az arcán soha , semmiféle érzelem nem látszott . A gyerekek pedig átverték… – az asztal alatt rugdosták egymást, vagy a levesből kiszűrték az undorító darabos hagymát, s az asztal alsó rétegeibe dugták.


Zsuzsi

A testvérek közül először a legidősebb lány , Zsuzsi  jött fel Pestre 1938.-ban. A “nyóc” ker.-ben egy italozóban kapott felszolgálói munkát. Hamar beilleszkedett,  szerette a férfiakat , az alkoholt és az éjszakai életet.  Majd az 50-es évek elején férjhez ment Lovas Péterhez, aki valóban lovakat hajtott, fuvaros volt . Mi csak “kisember”-nek hívtuk, mert Zsuzsinál másfél fejjel alacsonyabb volt, ráadásul hatalmas, háromszoros fülekkel, s legalább ekkora orral. Később a Honvéd kórházban dolgozott konyhásként. A 60-as évek végén nyitottak egy zöldséges gebines üzletet.
/ szabadkasszás elszámolásban működő v. ilyen alapon bérbeadott kisebb bolt, ill. vendéglátóipari egység vezetője/
Szerettünk ott lenni náluk, s gyerekekként a boltban is segíthettünk. Nagyon egyszerű emberek voltak, de a szeretet, jószívűség, megértés, mindennapos vendég volt náluk.

Zsuzsi élete utolsó öt évében a rákkal küzdött. A végső hónapokban Lara  látta el, naponta látogatta a kórházban, mosott rá, s Kisembert is felkarolta. Frici itt is segített. A kórházban meglátogatta Zsuzsit, s látva a körülményeket, olyan hatalmas összeget adott az illetékesnek, hogy  onnantól kezdve  Zsuzsinak külön szobája volt, s a morfiumot is gyakrabban adták.


Mari

A következő áttelepülő Mari, aki se szó – se beszéd, 1950 decemberében beállított Juliékhoz. Álltólag egy fél disznóval érkezett…Befogadták, s onnantól kezdve akaratlanul is megmérgezte a család hangulatát. Az amúgyis törékeny házasságukon még nagyobb lyukat ütött, mert évekig csak kerülgették morcos tekintetét. Mivel kereskedelmi végzettsége volt, protekcióval a Felszabadulás téri Csemege üzletben a Cukrászaton dolgozott. Ő mesélte, hogy 1956-ban a forradalom idején az üzlet részlegeinek kasszái  tele voltak papírpénzzel, s mindenki markolt belőle.  A nép széthordott lisztet, cukrot, szalámikat…mindent.   Majd a rend helyreállta után az üzletet Budapest legpatinásabb élelmiszerboltjává fejlesztették.  A kommunisták a nyugati diplomatákat idehozták :  íme  így élünk mi , nem éhezik itt a nép . S valóban nem éheztünk. Mari jóvoltából gyakran élveztük az élelmiszer import előnyeit; banán,  mandarin, füge… S ha nem is mindennap téliszalámit reggeliztünk, de  egy rúddal mindig volt a kamrában. Gyerekként, hogy mi mennyi mézes krémest, macskanyelvet, francia krémest ehettünk a a Csemege üzlet napi zárása után. Mert ami felborult, elcsúszott , összenyomodott, az már nem eladható volt.
Mari még 40 éves korában is szűzlány volt, a vénkisasszonyok összes rigolyáival és képzelgéseivel. Juli New Brunswick – ból hozott férjet neki.  Az ottani Magyar közösségben nézte ki Marinak K.F.-et, aki 1948.- tól élt Amerikában. Előtte csendőr volt egy Bács megyei településen.

K.F. egy nagy mafla szótlan ember volt, de Marinak megfelelt. Budapesten tartották az esküvőt, s a beutazási vízumra várva Mari még három hónapig a család nyakán élt. Felkészítettük a nagy útra, kikísértük a Ferihegyre, integettünk a repülőgép után. Hazatérve, rögtön nekifogtunk a lakás átrendezésének, s  megkönnyebbülve, sokat nevetve  beszélgettünk a történtekről. Már késő este volt és csöngettek. Lara nyitott ajtót, s nem hitt a szemének: Mari állt ott a bőröndjeivel.  Mint kiderült, a váróban leült két asszonnyal beszélgetni , s megkérdezte tőlük: maguk is Amerikába mennek?  – s mivel a válasz  igen volt, ezért örült az utitársaknak. Az nem számított , hogy egészen más célállomás felé tartottak. Ezután  fél évig várt a valódi elutazásra. New Brunswickban egy kórházban helyezkedett el mint takarítónő. Férje az ottani egyetemen gondnok volt. Egy éven belül saját házat vettek részletre . Főleg Mari szorgalmazta, mert  elege volt az albérleti közös fürdőből.  20 év alatt kétszer látogattak haza. Mari semmit nem változott, sőt még merevebb lett. Megmaradt vénkisasszonynak, tetézve egy őrmester hanghordozásaival, s férjével is így  viselkedett. Egyértelmű volt, ki viseli a kalapot.  Mikor nyugdíjas korba léptek, a nagy házukat eladták, s kettős állampolgárságukat megtartva, hazatelepültek. Így közelebbről láthattuk a nagy amerikai házasság  mindennnapjait. Annak az embernek még jobbra nézni sem volt szabad Mari engedélye nélkül.  Azt is megszabta neki, hogy milyen Tv. műsorokat nézhet.


Beszélgetések


Ebben a digitális, mobilfertőzte világunkban elhagytuk az élő  beszélgetéseket. Életünket az Interneten, fotelből éljük…. – mintha az bármit is helyettesítene, vagy megoldana.  Becsapjuk magunkat , s a másikat is. Mert nincs időnk egymásra. Miközben az igazság : kényelmünk az akadálya annak, hogy valós, szemtől-szembe események legyenek életünkben. Elhagyjuk a közös élményeket, álörömökben keresünk menedéket. Mintha félnénk a valóságtól, mintha óvnánk magunkat attól, bármiért is felelősséget keljen vállalnunk. A jelenlétünkért, szavainkért, áldozatunkért. Nem, nem, még magunkért sem…

Persze elismerem azt, hogy szövődhetnek barátságok, szerelmek az interneten is.
De csakis akkor, ha kilépve a komfortzónánkból, igényünk lesz a személyes beszélgetésekre is. Mert onnantól kezdve lesz izgalmas a játék.

Azt mondják: a SZÓ elszáll, az ÍRÁS megmarad. Igen,  mondjuk egy peres ügynél.

Vagy egy könyvélménynél, ami akár egész életünkben elkísér. De az akkor sem a valóság, mert hozzátesszük saját fantáziánkat.

Az élő beszélgetés semmivel nem helyettesíthető. Persze, hogy rizikó, hiszen az első 20 perc után, az emberek önkénytelenül is megmutatják valódi énjüket. Ettől félünk? – hogy nem lehet órákon át mosolyogni, mint az interneten? Vagy attól, hogy nem celebtestben jelenünk meg, s akkor már nem vagyok vállalható? Esetleg olyan nehéz lenne magunkat adni, valódiságunkat megmutatni? Mitől félünk: az ÉLETTŐL?

Én nem félek, igényem van a valóságra. A szavakra, a mozdulatokra, a félmosolyokra, a rebbenésekre, a zavarra, a tekintetre, a hangra…

TE melyiket választottad , a pirosat vagy a kéket?

 

 

mátrix